Valótlan látomás /Chisa pov./

   [Chisa x Shogo]

A szobámban feküdtem és a plafont bámultam. -Milyen szép fehér. Tiszta. Nem tett semmi rosszat. Egy árva folt sincs rajta. Nincs semmi olyan az életében, amire nem szívesen gondol vissza. Teljesen elmélyültem a gondolataimban. -Olyan akarok lenni, mint ő. Senki nem mondja neki, hogy mit csináljon. Nem akarják irányítani. Egyedül van... mindig. Én is ezt akarom. Egyedül lenni. Az ajtócsengő hangja zökkentett ki a képzeletemből. Már hármat csörrent, mikor eszembe jutott, hogy ajtót kéne nyitni. Feltápászkodtam, az ajtóhoz csoszogtam és beengedtem a vendégem. Shogo volt az. Lágy mosollyal az arcán pislogott rám.

   -Beengedsz? -kérdezte.

Én szó nélkül kijjebb tártam az ajtót, mire ő besétált. A köszöbnél tovább nem is ment. Alrébb lépett, hogy be tudjam csukni az ajtót, majd vissza állt elé. Csend volt. Nem mondtam semmit. Ahogy ő sem. Meg sem kérdeztem miért jött. Valahogy úgy éreztem,  nem is érdekelt. Édes hangjával törte meg a kínos csendet.

   -Jól vagy Chisa?

Nem igazán hallottam mit kérdezett. A gondolataim máshol jártak. Ennek ellenére bólintottam. Mosolygott ugyan, de a szemében szánalmat láttam. Lassan elsötétült minden. Egy alagútban voltam. A végén nem láttam a fényt. De elindultam. Suttogásokat hallottam. Már nem emlékszem miket mondtak, nem figyeltem rájuk. Tíz perce bolyonghattam, ami óráknak tűnt odabent. Elálmosodtam, ezért lehunytam a szemeim. Mikor fölnyitottam őket, azt hittem álmodok. Shogo a földön feküdt. Én elindultam felé, hogy felsegítsem. Úgy láttam rosszul van. Szaporán vette a levegőt és izzadt. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogja, de ő mégjobban elsápadt. Hátrafelé kúszott, míg el nem ért a falhoz. Ekkor vettem észre, hogy egy kés van a jobb kezemben. A balban, amit Shogo felé nyújtottam forróságot éreztem. Magamhoz húztam a kezem, kinyitottam és vér cseppent le a tenyeremről. A sebet bámultam, ami egyre jobban vérzett. Kezdtem széldülni. Valami szúró érzés nyilalt az oldalamba. -Te akartad. Súgta egy hang a fülembe. -Szabadulj meg tőle. Öld meg Chisat. Egyedül akartál lenni nem? A nyakamon szorítást éreztem. Egyre nehezebben kaptam levegőt.

   -Shogohh.. seh.. segíts..

   -Ne bántsd magad Chisa. Kérlek ereszd el a nyakad.

Hozzám futott és próbálta levenni a kezeim rólam. Fuldokolni kezdtem, térdre estem és az egyik kezemmel Shogo vállára szorítottam. Hirtelen elgyengültek a kezeim és levegő szökött a tüdőmbe. Köhögve hanyatt dőltem és a plafont néztem újra. -Egy senki akarok lenni, akit nem ismernek az emberek és nem akarnak irányítani. Valami melegséget éreztem. Shogo átölelt. Hallottam a szíve dobogását. Hevesen vert.

   -Ne csinálj ilyet! -súgta, közben szorosabbra fogott. 

   -De.. én nem akartam... 

   -Tudom Chisa... Tudom.

Eleresztett és letörölte a homlokomról az izzadságot. Mosolyogva megigazította a ruhám. Mikor eltűrte a hajam a szememből éreztem, hogy remeg a keze. -Miért fél tőlem? Letépett a pulóveréből egy darabot és bekötötte vele a bal kezem. Segített felállni, elkísért az ágyamig, ott leültetett ő pedig kiment a konyhába. Pár perc múlva visszajött egy bögre tea társaságában. Leült mellém és a kezembe nyomta a bögrét. Meleg volt. Jól esett ez a forróság. Lehunytam a szemem és beleszagoltam. Mosolyogva suttogtam:

   -Alma. Ez Chisa kedvence.

Mikor ezt kimondtam elejtettem a bögrét. -Igen Chisa. Ez a kedvencem. És a tiéd is. Mi ketten egyek vagyunk. Ha egyedül akarsz lenni... magad kell megölnöd.  Megijedtem. Megdermedve ültem és bámultam a plafont. Tompán hallottam Shogo hangját.

   -Chisa! Hallasz? -rázott meg- Mit mondott neked? A hang a fejedben.

Hirtelen egy ütést éreztem a tarkómon. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Minden csurom vér volt. A falak, az ajtó, az ablakok. Jobbra pillantottam és láttam, Shogo fekszik mellettem. Pontosabban csak a holtteste. Végighúztam a kezem a karján. Jég hideg volt. Valahogy megnyugtatott ez a látvány. Felkeltem az ágyról és elsétáltam a fürdőszobába. A kád csurdig volt vérrel. -Feküdj bele Chisa! Súgta egy hang. Én tettem, amit mondott. Meleg volt. Kellemesen csiklandozta a végtagjaim. Lassan elmerültem benne. Fel akartam jönni levegőért, de valami nem hagyott. Lent tartott, mire fuldokolni kezdtem. Egyre jobban feszült a tüdőm. Mikor úgy éreztem, felesleges küzdenem, felnyitottam a szemeim és láttam Shogo nyúl értem. Kiemelt a kádból és magához szorított. Köhögtem, közben körbenéztem. Minden fehér. A kádra pillantottam. Víz volt benne. -Hova lett az a sok vér? 

   -Megijesztettél Chisa.. Ne csináld ezt magaddal. Kérlek... -simogatta a fejem. 

Visszavitt a szobámba és megszabadított a vizes ruháimtól. Én szótlanul tűrtem. Hagytam, had csináljon velem, amit akar. Felöltöztetett, majd leültetett az ágy elé. Ő elém térdelt, mindkét kezével megsimogatta az arcom, a kezeit a tarkómra tette és a homlokom az ő homlokához húzta. Az egyik kezét a szívemre tette, majd én is az övére. Hosszú percekig hallgattuk egymás szívverését. Megnyugtató volt. Egy idő után, úgy éreztem, kezdem elveszíteni az emlékeim. Nem emlékeztem, mit is csináltam tegnap. Hogy hol voltam. És kivel. -Már megint ez a szúró érzés az oldalamban. Lehunytam a szemem, hátha csillapodik a fájdalom. Megjelent egy kép előttem. Egy parkban voltam. Láttam, valaki ül a szemben lévő padon. Közelebb mentem, de amint megláttam ki az, megtorpantam. -Ez.. én vagyok? Nem mertem közelebb menni. Hátrálni kezdtem, de mégis egyre kevesebb volt közöttünk a távolság. A kezem, mintha magától mozdult volna, végigsimított az arcán. Ettől kirázta a hideg, ahogy engem is. Ijedten nézett körbe. Nem látott engem. -Talán meghaltam? Közel hajoltam hozzá, majdhogynem összeért az orrunk. Kezdett halványulni körülöttem a világ. Akaratlanul is nyúltam felé, hogy megfogjam a kezét. Ahogy összeért a kezünk végigfutott rajtam valami hűvös érzés. Lenéztem és láttam, a saját kezem fogom. Nem tudtam elengedni. A bal kezem szorított, nem eresztett. Jobbra pillantottam és ijedten néztem saját magam. Tekintete hátborzongató volt. A karom ismét magától mozdult.  Rászorítottam a torkára, viszont a levegőm nekem is fogyott. Hiába próbáltam, nem tudtam elereszteni. Kevés volt a levegőm. Kezdtem szédülni. Már az ájulás szélén voltam, mikor ismét Shogot láttam magam előtt. Ijedten nézett rám. Mikor teljesen magamhoz tértem láttam, hogy az ő nyakát szorongatom. Azonnal eleresztettem. Ő köhögve a földre esett. -Elegem van ebből. Ne irányíts, akárki is vagy! Nem akarom bántani Shogot. 
   -Ne haragudj! -letérdeltem mellé. 
   -Semmi baj.. -a hangja ugyanolyan édes volt, mint eddig. 

Lehajtott fejét felemelte. Furcsa volt a mosolya. Átölelt és a fülembe súgta: 

   -Mi ketten egyek vagyunk.. Chisa...