Guten Tag!

Fontos bejelentésem van! Előreláthatólag a Hívatlan vendég volt az utolsó hard yaoi fic-em. Volt pár dolog, ami miatt már nem "rajongom" érte. Shounen ai-t talán még írok, de nem biztos. Majd elválik. A lényeg, hogy az oldalnak nem a bl lesz a fő témája. Csak sima, egyszerű, vicces, vagy épp szomorú fic-ek, mikor mihez lesz hangulatom és ötletem. Mostantól több időt fordítok a Félresikerült parti-ra, úgy tervezem, hogy még a nyáron a végére érek. Még 4 fejezetet szeretnék, csakhogy meglegyen a kerek 10-es szám. :3 Még a napokban (ha minden jól megy) olvashatjátok a 7. fejezetet. Ha csúszás lesz, elnézést kérek előre is, nem akarom összecsapni, ezt a fejezetet igencsak hosszúra akarom és eléggé durvára is. Rendesen megszivatom Ice-t. xDD
Megértéseteket köszönöm, további jó olvasást! :3

Kék rózsa

(saját karakteres)

   A fák koronája úgy tűnik tova, mintha az őszi szellő csapott volna közéjük és magával rántott volna megannyi gyengén kapaszkodó levelet és mérgesen rángatta volna azokat a hűvös levegőben, majd lassan földreeresztette volna őket. A jeges hópelyhek egyre szaporábban hullottam eltűntetve a fekete aszfaltot és a még néhol előbukkanó zöld füvet, mindezt másodpercek alatt. A város olyan, akár egy vattacukorbolygó. Színes virágok nyílanak a fehér takaróra hajtott fejű barnás-sárgás levelek közt, szinte felmosolyog a táj. A Nap is lassan felébred hosszú álmából és sugarait megfontoltan dugja elő a dombok mögül. Fénye megcsillan a frissen hullott havon, elhalványítva a virágok és levelek jelentőségét. Most nem ők a fontosak. 

   Óvva lépdelek a cukorleplen, figyelve arra is, hogy a virágok épségben maradjanak. Elmélyülve a kábító Napsugarak fényében alig vettem észre azt az apró csoportocskát nem messze tőlem. Kék rózsa nyílott az utca túloldalán, méghozzá 5 társával együtt. Ritka errefelé, főleg ebben az évszakban, így nem vettem magamhoz egyet sem, csak csodáltam őket. Eszembe juttatnak téged, ez a kedvenc virágod. Épp oly különleges és egyedi, épp oly elérhetetlen, ahogyan te magad is.

   -Yuno! Yuno! Csapta meg fülem egy ismerős hang. A csengettyűszó irányába fordítottam fejem és elmosolyodva pillantottam a hosszú, fekete hajú, frufrus lányra. Mindig boldogsággal tölt el, mikor meglátlak. Közelebb lépdeltél, de oly lágyan, mintha csak táncolnál és édes dallamú hangod újra felcsendült. Gyengéd karjaid körémfontad, majd követve példád megmozdítottam elfagyott végtagom. Hideg a mai reggel. Lágy ölelésed átjárja didergő testem, megfeledkezem arról is, amiért itt vagyunk.

   -Nézd, kék rózsák. Eleresztelek és oly izgatottsággal fürkészem tekinteted, mintha kisegyermek lennék a karácsonyfa alatt ülve. Amint megpillantod a rózsákat, mosolyod még szélesebbre varázsolod, majd letérdelve eléjük csodálod őket. Felpillantasz rám, megfogod kezem és lehúzol madag mellé. Még kesztyűn keresztül is érzem finom kezed érintését. Percekig csak ülünk a fagyos hóban, te a kék rózsákat, én pedig téged nézlek. Az első mozzanatot én teszem meg, végigsimítok hajadon, mikor végre feltűnik... -A hajad... Levágattad a hajad? Döbbenten pillantok nagy, mélybarna szemeidbe, mire te újra csak mosolyogsz és egy halk nevetés szökik ki ajkaid közül. Én is elhintek egy szösszenetnyi nevetést, hogy is nem vettem észre eddig? Ugyan nem sok hiányzik éjsötét fürtjeiből, nekem észre kellett volna vennem. Nem figyeltem rá eléggé, nem ezt érdemli. -Bocsáss meg! Lehajtottam fejem, szégyeltem rádnézni. Megérezve puha tenyered simítását arcomon, megemeltem fejem és ugyanaz a derűs mosoly fogadott, amit ott hagytam alig néhány másodperce. -   Nem vagy dühös?  Megbánón próbáltam kerülni tekintetét, kevés sikerrel. Azok a barna szemek hálót szőnek csapdába ejtve, akárhányszor csak találkozom velük.

-Yu-kun...ne légy buta! Ugyan nem beszéltél tovább, de pillantásodban több volt, mint bármely szóban, mondatban. Oly távolinak tűnsz, oly végtelennek, pedig csak karnyújtásnyira vagyok tőled. Elmélyülten töprengem azon, mit kéne most tennem. Megteszed te, vagy nekem kell lépnem? Keresem a választ, de hiába minden, nem tehetem még tökéletesebbé ezt a percet. Nem vagyok rá képes, csak egy fiú vagyok, akinek fogalma sincs róla, hogy mibe csöppent. Minden egyes gondolatommal apró szilánkokra töröm ezt az álomvilágot. Csak akarom, hogy tudd, de nem mondhatom ki, mert azzal összetörnélek. Nem tehetem ezt veled, nem ezt érdemlem. Most kell futnom, amíg még tudok, most kell míg nem... -Min gondolkozol? ...csendül fel újra hangod. Hálót szősz körém szavaiddal, így nem csak szemeid tartanak fogságban. Már túl késő. Vagy megteszem, vagy pedig meghalok. Ha most megteszem, tönkreteszlek vele, széttépem azt, amit hosszú évek alatt teremtettél. Összetörném ezt a világot, összetörnélek, akár egy gyenge kék rózsát. Nem tudok parancsolni magamnak, testem öntudatosan mozdul. Kezeim óvatosan arcodhoz érintem, lesimítok azon álladig, majd azt gyengéden megemelve magamhoz húzom és ajkaim közé rejtem tieid. Mintha évekig tartott volna, oly hosszasra nyújtotta ez a világ ezt az apró csókot. Miután elhajolok tőled, mosolyra húzom az immár szabad ajkaim, mikor meglátom kipirult arcod. De mosolyod elhalványult. Talán mégsem kellett volna? Talán rosszul döntöttem? Talán mégis halottnak kéne lennem?

   -Yu-kun... Ajkad sarkai felfelé kanyarodtak ...Ezt hívják csóknak? Az a lágy mosoly... mintha az élet minden terhét a vállamra tették volna és egyszerre mind leborult volna rólam. -Igen. Arcod még mindig vörösen csillant a reggeli Napfényben, tudtam, hogy mekkora súlya van annak, amit most tettem. De nem érdekel. Boldogan válaszoltam és szinte repkedve cikáztak gondolataim. Tudtam, mivel jár, tudtad te is jól, mégis semmisnek tekintetted, kihasználtál minden egyes másodperc töredéknek parányi szikráit. Nem gondoltál arra, ami történni fog, boldog voltál, hogy egy rövid ideig élhettél. Hogy legalább pár másodpercig érezhetted, milyen élni.

   A Nap sugarai körülfontak és rémülten öleltelek át. Tudtam, mi következik most. Mosolyod töretlen maradt mindvégig, bár szemeidből könnyek hullottak. Egyre távolodtunk egymástól, de kezünk nem eresztették egymást. A hófehér vattacukorlepel felhőként emelkedett körém, kezünk szétcsúszott, elrántott mellőled az őszi fuvallat, te kék rózsává váltál én pedig hópehellyé, és a szél messze vitt tőled. Megfagyasztottuk ezt az álomvilágot... örökre.