(saját karakteres)
A fák koronája úgy tűnik tova, mintha az őszi szellő csapott volna közéjük és magával rántott volna megannyi gyengén kapaszkodó levelet és mérgesen rángatta volna azokat a hűvös levegőben, majd lassan földreeresztette volna őket. A jeges hópelyhek egyre szaporábban hullottam eltűntetve a fekete aszfaltot és a még néhol előbukkanó zöld füvet, mindezt másodpercek alatt. A város olyan, akár egy vattacukorbolygó. Színes virágok nyílanak a fehér takaróra hajtott fejű barnás-sárgás levelek közt, szinte felmosolyog a táj. A Nap is lassan felébred hosszú álmából és sugarait megfontoltan dugja elő a dombok mögül. Fénye megcsillan a frissen hullott havon, elhalványítva a virágok és levelek jelentőségét. Most nem ők a fontosak.
Óvva
lépdelek a cukorleplen, figyelve arra is, hogy a virágok épségben
maradjanak. Elmélyülve a kábító Napsugarak fényében alig
vettem észre azt az apró csoportocskát nem messze tőlem. Kék
rózsa nyílott az utca túloldalán, méghozzá 5 társával együtt.
Ritka errefelé, főleg ebben az évszakban, így nem vettem magamhoz
egyet sem, csak csodáltam őket. Eszembe juttatnak téged, ez a
kedvenc virágod. Épp oly különleges és egyedi, épp oly
elérhetetlen, ahogyan te magad is.
-Yuno! Yuno! Csapta
meg fülem egy ismerős hang. A csengettyűszó irányába
fordítottam fejem és elmosolyodva pillantottam a hosszú, fekete
hajú, frufrus lányra. Mindig boldogsággal tölt el, mikor
meglátlak. Közelebb lépdeltél, de oly lágyan, mintha csak
táncolnál és édes dallamú hangod újra felcsendült. Gyengéd
karjaid körémfontad, majd követve példád megmozdítottam
elfagyott végtagom. Hideg a mai reggel. Lágy ölelésed átjárja
didergő testem, megfeledkezem arról is, amiért itt vagyunk.
-Nézd, kék rózsák. Eleresztelek és oly
izgatottsággal fürkészem tekinteted, mintha kisegyermek lennék a
karácsonyfa alatt ülve. Amint megpillantod a rózsákat, mosolyod
még szélesebbre varázsolod, majd letérdelve eléjük csodálod
őket. Felpillantasz rám, megfogod kezem és lehúzol madag mellé.
Még kesztyűn keresztül is érzem finom kezed érintését.
Percekig csak ülünk a fagyos hóban, te a kék rózsákat, én
pedig téged nézlek. Az első mozzanatot én teszem meg,
végigsimítok hajadon, mikor végre feltűnik... -A
hajad... Levágattad a hajad? Döbbenten
pillantok nagy, mélybarna szemeidbe, mire te újra csak mosolyogsz
és egy halk nevetés szökik ki ajkaid közül. Én is elhintek egy
szösszenetnyi nevetést, hogy is nem vettem észre eddig? Ugyan nem
sok hiányzik éjsötét fürtjeiből, nekem észre kellett volna
vennem. Nem figyeltem rá eléggé, nem ezt érdemli. -Bocsáss
meg! Lehajtottam fejem,
szégyeltem rádnézni. Megérezve puha tenyered simítását
arcomon, megemeltem fejem és ugyanaz a derűs mosoly fogadott, amit
ott hagytam alig néhány másodperce. - Nem vagy dühös?
Megbánón próbáltam kerülni tekintetét, kevés sikerrel. Azok a
barna szemek hálót szőnek csapdába ejtve, akárhányszor csak
találkozom velük.
-Yu-kun...ne légy buta! Ugyan
nem beszéltél tovább, de pillantásodban több volt, mint bármely
szóban, mondatban. Oly távolinak tűnsz, oly végtelennek, pedig
csak karnyújtásnyira vagyok tőled. Elmélyülten töprengem azon,
mit kéne most tennem. Megteszed te, vagy nekem kell lépnem? Keresem
a választ, de hiába minden, nem tehetem még tökéletesebbé ezt a
percet. Nem vagyok rá képes, csak egy fiú vagyok, akinek fogalma
sincs róla, hogy mibe csöppent. Minden egyes gondolatommal apró
szilánkokra töröm ezt az álomvilágot. Csak akarom, hogy tudd, de
nem mondhatom ki, mert azzal összetörnélek. Nem tehetem ezt veled,
nem ezt érdemlem. Most kell futnom, amíg még tudok, most kell míg
nem... -Min gondolkozol? ...csendül
fel újra hangod. Hálót szősz körém szavaiddal, így nem csak
szemeid tartanak fogságban. Már túl késő. Vagy megteszem, vagy
pedig meghalok. Ha most megteszem, tönkreteszlek vele, széttépem
azt, amit hosszú évek alatt teremtettél. Összetörném ezt a
világot, összetörnélek, akár egy gyenge kék rózsát. Nem tudok
parancsolni magamnak, testem öntudatosan mozdul. Kezeim óvatosan
arcodhoz érintem, lesimítok azon álladig, majd azt gyengéden
megemelve magamhoz húzom és ajkaim közé rejtem tieid. Mintha
évekig tartott volna, oly hosszasra nyújtotta ez a világ ezt az
apró csókot. Miután elhajolok tőled, mosolyra húzom az immár
szabad ajkaim, mikor meglátom kipirult arcod. De mosolyod
elhalványult. Talán mégsem kellett volna? Talán rosszul
döntöttem? Talán mégis halottnak kéne lennem?
-Yu-kun... Ajkad
sarkai felfelé kanyarodtak ...Ezt hívják csóknak? Az
a lágy mosoly... mintha az élet minden terhét a vállamra tették
volna és egyszerre mind leborult volna rólam. -Igen.
Arcod még mindig vörösen
csillant a reggeli Napfényben, tudtam, hogy mekkora súlya van
annak, amit most tettem. De nem érdekel. Boldogan válaszoltam és
szinte repkedve cikáztak gondolataim. Tudtam, mivel jár, tudtad te
is jól, mégis semmisnek tekintetted, kihasználtál minden egyes
másodperc töredéknek parányi szikráit. Nem gondoltál arra, ami
történni fog, boldog voltál, hogy egy rövid ideig élhettél.
Hogy legalább pár másodpercig érezhetted, milyen élni.
A Nap sugarai körülfontak és
rémülten öleltelek át. Tudtam, mi következik most. Mosolyod
töretlen maradt mindvégig, bár szemeidből könnyek hullottak.
Egyre távolodtunk egymástól, de kezünk nem eresztették egymást.
A hófehér vattacukorlepel felhőként emelkedett körém, kezünk
szétcsúszott, elrántott mellőled az őszi fuvallat, te kék
rózsává váltál én pedig hópehellyé, és a szél messze vitt
tőled. Megfagyasztottuk ezt az álomvilágot... örökre.